3.rész: Igazságtalanság

Haza mentem és tudtam főnököm nem lesz el ragadtatva teljesítményemtől. Megöltem két emberét ráadásul, akit ide kellett volna hoznom azt nem tudtam ide hozni. Szégyenkezve mentem elé.
• Hol van, akit ide kellett volna hoznod?
• Nem tudtam ide hozni Uram. Sajnálom.
• Mi az, hogy nem tudtad ide hozni? Mit tettél?
• Elnézést Uram, de mikor én oda bent vártam a házban az emberünket addig az ön egyik embere megölte oda kint. Utána pedig…
• Utána pedig? - most már ingerült volt
• Megtámadott ugyanaz az embere, aki megölte a célszemélyt és én pedig kénytelen voltam megvédeni magam. Uram-megöltem két emberét, mert különben engem öltek volna meg féltékenységük miatt. Kérem, nagyon sajnálom. Hadd ajánljak fel valamit. - elő vettem késem és kisujjamat az asztalra helyeztem. 
• Fejezd be. Nem ilyen büntetést fogsz kapni. Jobban oda kellett volna figyelned, és ha már nem te miattad halt meg az emberünk, akkor azt a két férget ide kellett volna elém hoznod, mert nekem áll jogomban a yakuzáimat megbüntetni. Szóljatok Suzukinak. Van egy kis melója. - nem értettem nem tudtam ki az a Suzuki. Mi folyik itt? Meg akarnak ölni? De főnők ennyire súlyos hibát követtem volna el? - Suzuki van egy kis melód. - bökött felém mikor tisztelegve be jött egy alacsony izmos testalkatú férfi, akinek még a fején is tetoválás volt. Mintha a tetoválások a ruhája lett volna. - Tudod mi a dolgod.
• Igen Uram. Na, gyere cica. - megragadott és magával rángatott. Eleinte csak azt hittem meg fog verni, de sajnos nem így lett. Bárcsak az lett volna.

…
Pár hónappal később 

A mocsok és a szenny vesz, körül mely szégyenként lobog fejem felett. Gyűlölöm magam és az életet megvettem. Pusztítom, testem hátha elfelejti mind azt, ami azon a napon történt vele. Nem felejt. Agyamba bele szívta magát, mint valami rémes horror film, ami annyira kegyetlen, hogy nem tudsz tőle elaludni. Reméltem, hogy ez csak egy álom. Sírtam, dühöngtem. Mozogni nem tudtam. A kötél láncként nehezedet karjaimra teste pedig béklyóként tartó fogva porhüvelyem. A lelkem addigra már rég halott volt. Már nem itt volt, hanem anyáméknál a mennybe. Én itt maradtam e földi pokolba és innen már nincs menekvés. Már a halál se ment meg.  Az emberek undorodva, kárörvendően néznek rám. Újra el fognak kapni érzékeltetik velem, de én nem fogom engedni.

 

A kedélyállapotom nem változott semmit. Ugyan olyan egy hangú voltam, mint minden egyes nap. Nem pofáztam vissza főnökömnek. Nem volt erőm hozzá se kedvem. Engedelmeskedtem, mint egy rabszolga. Testem kedvtelenül mozgott mintha már minden erő elszállt volna belőle és mintha egy bábos szórakoztatná velem a közönséget. Pedig ez most nem komédiába illő történet. Nincs benne semmi mulatságos, semmi olyan dolog, amin nevetni kéne. Nem tudok koncentrálni csak az, jár a fejembe, hogy hogyan tudnék ennek az egésznek véget vetni. Tudom jól, hogy sehogy. Ezzel már nem tudok mit kezdeni. Legjobb az lesz, ha be fogom a szám és nem foglalkozok semmivel csak azzal, hogy hogyan legyek jobb. Alig vártam már az estéket, hogy újra egyedül legyek. A szobámban akartam lenni elzárkózva a külvilágtól. Egyedül ahol nem néznek rám szúrós szemmel. Ahol nem tudják mi történt velem. Ahol nem csámcsognak szerencsétlenségemen és nem akarnak minden áron újból meg újból kihasználni. A főnőkkel végeztünk az edzéssel és már indultam volna a szobámba.
• Leila. Ne menj sehová. Meló van. Tessék. Itt a kép. MEG KELL ÖLNI! - hangsúlyozta utolsó mondatát. A lehető leghidegebben beszélt velem, és ahogy elvettem a borítékot ott is hagyott. Megnéztem a képet majd egyedül neki indultam. Nem vártam senkire csak mentem. Elkaptam a fickót mikor a parkolóházba leért. Rögtön elkezdett védekezni. Számított rám. Egymással harcoltunk. Versenyeztünk saját életünkért. Egyszer én bizonyultam erősebbnek máskor pedig ő míg végül ereje cserben hagyta és sikerült megölnöm. De egy valamire nem számítottam. Rendőrökre.  Hiába menekültem ők elkaptak és behurcoltak a kocsijukba. Eleinte fogalmam sem volt, hogy, hogy kerültek oda, de volt egy sejtésem. Biztos a főnök küldte rám őket, mint próbákat
• Engedjenek el. - tudtam, ha bevisznek, az őrsre nekem végem van. Nem lesz többet családom. Nem érdekel hányszor bántottak, és hogyan de akkor is ők a családom. Velük akarok lenni. Megtanították nekem, hogy hogyan kell a bilincsből kibújni. Ez sikerült most is mint minden egyes gyakorlásnál. Nagy nehezen lefejtettem magamról ezzel sebet hagyva a kezeimen, de nem érdekelt csak az, hogy ne kerüljek börtönbe. Elvették a fegyverem, de egy helyen nem nézték meg. Belenyúltam melltartómba és kivettem belőle egy kis tört. Az anyós ülésen ülő rendőr nyakához szorítottam és kényszerítettem a sofőrt, hogy álljon félre. Eleget tett kérésemnek, de mindkettőjüket megöltem. Muszáj volt. Ha nem tettem volna meg menekülés közben tuti, hogy lelőttek volna vagy mivel látták az arcom hamarabb le tudtak volna vadászni, mint egy japán yakuzát. Haza mentem, de hírem megelőzött engem. Honnan a francból tudták meg, hogy rendőrt öltem? Ekkor vált világossá ez egy próba volt, amit szerintem jól oldottam meg. Főnököm elé vezetek.
• Leila! - többet nem mondott csak egy helyben ült és engem figyelt. Türelmesen vártam, de egy kicsit féltem mit fog mondani vagy tenni. Majd végül nagy nehezen megszólalt. - Szép volt. De azért lesz egy társad, mert így nem jó, hogy egyedül vagy. – akkor még sem ő volt?