11.rész: Ne!

Este lett. Kinéztem az ablakon és minden sötétben úszott már. A világot ugyan úgy takarta el a sötétség, mint az én szívemet a bánat. Az utcák lassan kezdtek kihalni és mindenki hazafelé sietett. Haza akartam menni én is. Nem akartam itt maradni. Kétségbe voltam esve. Vége. Most már mindenek vége. Nem látom többet a főnököt, Hanabusat vagyis Insoot és Kait. Szívem összeszorult. Ha most a főnököm tudná, milyen pácban vagyok, fejét rázná, és csak annyit mondana, hogy megint nem voltál óvatos és, hogy mindig csak a baj van veled, mert állandóan tétovázol vagy minden áron nyerni akarsz. Igaza van. Nem voltam óvatos. Magabiztos voltam, de az után a délután ki nem lett volna az. Insoo annyira szeretett akkor, ha csak egy kaland erejéig is, de jó volt érezni, hogy valaki szeret. Annyira jó volt. Újra ott szeretnék lenni a karjai között pedig nem is szeretem. Biztonságban voltam akkor vele most pedig itt vagyok. Hiába vannak, itt a fegyvereim nem tudom használni őket. Itt nem. Csak kések vannak nálam én balga otthon hagytam a pisztolyom.  Reméltem, hogy késsel valahogy fel tudom a zárat törni így remegő kézzel elő vettem késem a pólóm alól és a zárhoz indultam vele. Elkezdtem a zárat feszegetni vele, de nem sok sikerrel, mert az ajtó másik oldalán YongGuk tűnt fel kulccsal a kezébe. Gyorsan visszarohantam az ágyhoz gondosan eldugva késem. 
• Add ide.
• Mit?
• A kést, amivel az ajtót akartad kinyitni. Nem vagyok hülye. Add ide. – utasított, kezét pedig felém nyújtotta, hogy rakjam bele. Tekintette homályos volt kezdett látszani, hogy nem sokára ki jön a sodrából.
• Nem. Nincs nálam semmi. – hazudtam szemrebbenés nélkül és reméltem el is fogja hinni.
• Ne hazudj. 
• Nem hazudok. - oda jött hozzám letepert és rám ült. Felhúzta pólóm majd levette rólam. Nem volt már a melltartómban a kés hiába kereste. - Hol van? 
• Nincs nálam semmi nem érted meg? - elkezdte nadrágom övét piszkálni. Majd mikor sikeresen kicsatolta nadrágomat lehúzta rólam. Kiestek sorba belőlem a kések, ahogy lassan húzta lefelé a nadrágomat. - Szóval itt voltak. - le akarta rólam húzni teljesen a nadrágot, de szára megakadt cipőmbe. Levette rólam azt is és meg találta benne a többit. - Te aztán nem bízod a véletlenre. - szó nélkül felállt, összeszedte eszközeimet és kiment a szobából. Sértődötten öltöztem fel és feküdtem vissza. HAZA AKAROK MENNI. Csak ez járt a fejembe. De hová haza? Ez a "haza" szó egy kicsit különös hisz olyan otthonom, amiről nyugodt szível mondhattam volna, hogy haza az életemben még sose volt. Soha életemben nem volt még velem senki se gyengéd se kedves kivéve ma. Ma Insoo az volt. Ha nem is sokáig és nem tartott örökre, de az volt. Ebbe bele gondoltam, hogy érzek iránta valamit, ha nem is szerelmet, de érzek iránta valamit. Örömmel megyek hozzá feleségül, még ha tudom, hogy soha többet nem fog hozzám nyúlni, nem fog szeretni, és nem lesz hozzám hűséges. Igaz, hogy úgy kell leélnem a hátra lévő életem, hogy be leszek zárva és csak egy ember kívánságát kell teljesítenem kénye, kedve szerint, ha innen kijuttok. Így kell leélnem az életem, hogy lesz mellettem egy férfi, akit csak én fogok őszintén szeretni és tisztelni. Ő nem fog. Az se fogja érdekelni, hogy élek-e vagy halok. De akkor is mellette biztonságban fogok lenni. Biztonság. Akkor kellett volna ez mikor Suzukival elhurcoltattak. A mai napig nem megyek a háznak abba a részében ahol… Ahol bántott. Ő volt az első. Ő vele kellett először lennem. Én nem akartam. Nem mertem utána senki szemébe nézni még a saját tükörképemet is leköptem mikor a tükör előtt álltam. Így kell élnem ezzel a tudattal. Így is fogok meghalni, ami bármelyik pillanatban, bekövetkezhet. A gondolatok a halálról és a közelgő jövőmről, ha kijuttok összezavartak és úgy zúdultak rám mintha a vihar esőcseppjei simogatnák arcom. Ezektől az érzésektől könny szökött a szemembe és álomba sírtam magam.
• Kelj fel! - hallottam YongGuk hangját. Lassan nyitottam ki a szemem, de az még sehogy se akart nekem szót fogadni. - Hallod? – förmedt rám.
• Jól van, fent vagyok már.
• Változott a terv! Vigyáznom kell rád, mert a főnöknek dolga van veled. - mondta unottan.
• Engedj, el kérlek.
• Persze, hogy megöljenek miattad. Felejtsd el.
• Kérlek, haza akarok menni Insoohoz. - nem tudom ezt miért mondtam, talán azért mert azt hittem ettől meg fog lágyulni a szíve. Csalódnom kellett.
• Áááá.. Már tudom ki vagy. Leila. Ennyire szereted azt az embert, akit csak úgy melléd raktak? Tudod te, hogy milyen az igaz szerelem? Vagy ismered azt az érzést mikor hozzád bújik az a személy, akit mindennél jobban szeretsz és megborzongsz? - nem válaszoltam hisz igaza volt. Az a tegnapi dolog vele jó volt igaz és elkezdtem iránta érezni valamit, de nem szerelmet. - Igazam van ugye? - közeledett felém majd leült mellém az ágyra. Felültem fekvő pozíciómból majd felé fordultam.
• Szeretem Insoot. Ő hozzám tartozik én pedig hozzá. - hazudtam. Legbelül nem így éreztem. Igazság szerint rettegtem az egész dologtól.
• Ennyire szeretsz börtönben élni? - felült velem szembe az ágyon majd lábait felhúzta mellkasához. Cinikus vigyorral fürkészte arcomat. Nem válaszoltam neki csak bambultam magam elé. Mit akar ez tőlem? Tudom, hogy csak piszkál, de ezzel kiborít. - Éreztél már igaz szerelmet? - már megint ez. - Gondoltam, hogy nem. Fiatal kis csaj vagy, még akinek nem itt lenne a helye. - közelebb húzódott hozzám és kezei közé vette fejem majd mélyen a szemembe nézett. - Nem itt van a helyed, de te mégis valamiért ebben a világban akarsz élni. Törékeny lány, vagy belülről de kívülről kegyetlenek mutatod magad, de akkor is valamiért habozol. Tegnap könnyen meg tudtál volna ölni, de nem tetted és most itt vagy. Kellett ez neked? Ugye, hogy nem. - arca vészesen közeledett enyémhez majd puha ajkai enyémhez értek. Gerincem mentén végig valami furcsa bizsergést éreztem. Nem csókolóztunk csak puha, édes ajkai enyémhez értek. Megragadatta csípőm és ölébe ültetett. Most már játszani kezdett ajkaimmal, de én nem viszonoztam. Elvált tőlem majd rám nézett. - Tényleg szereted?
• Nem tudom. - mosolyt erőltetett arcára majd újra megcsókolt. Kezeivel hátamat simogatta az én kezeim viszont meg se mozdultak csak mellettem lógtak erőtlenül. 
• Kérlek, enged meg hadd tanítsalak meg szeretni. - megfogta kezeim és nyakába tette. - Engedd. - motyogta újra. Megcsókolt egyik kezét visszavezette a hátamra másikkal pedig oldalam kezdte simogatni. Viszonoztam már én is csókját és mikor ezt tettem bele mosolygott csókunkba. Csak faltuk egymás száját mikor észbe kaptam.
• Kérlek. Engedj el. - mondtam neki mikor elváltam tőle. Csalódottan nézett rám.
• Nem. - letett öléből, felállta majd kisétált az ajtón és bezárta maga után. Elgondolkoztam a pár perccel ezelőtti történteken, de sehogy se jutott az eszembe normális megoldás. Mia fene volt, azaz érzés, amit éreztem? Talán erről beszélt? Nem tudom.